Vitellius
Forgách András
1991, Pécsi Nemzeti Színház, Vincze János
Aulus Vitellius, Róma császára

Koltai Róbert, élve a kínálkozó lehetőséggel, csakugyan remek Vitelliust formál. A személyiségéből áradó irónia és játékstílusának többszólamúsága bizonyára emlékezetessé teszi a figurát. Gesztusai gyakran átértelmezik szavait, hol játékosan, hol fölényesen, s nemegyszer félelmetesen. "Érted is, amit leírsz, vagy csak leírod?" - kérdi az írnoktól, s miközben fenyegetően felvonja a szemöldökét, gúnyosan rázza a fejét, de elnézően hunyorít is. Cézár vagyok, mondja titkárának, s hirtelen ránéz: "Vagy nem vagyok az? - veti oda a pengeéles kérdést bohócosan illegetve magát, ám közben baljós módon megvillan a szeme. Koltai képes az egynapos cselekménybe egy egész életpályát belerejteni.
(Nagy Imre, Dunántúli Napló, 1991. dec. 16.)

Szépen felrajzolt íve van Koltai Róbert alakításának. Az előadás kezdetén úgy fekszik Vitellius enerváltan, kétségbeesetten az ágyon, mintha pusztán cak lidércálomra riadna a halálból. Csak egy utolsó napnyi életre kelve azonban sokszínű pojácasággá gyűjti minden reményét és tehetetlenségét: düh, kétségbeesés, fölény, infantilizmus, önirónia, ravaszkodás keveredik viselkedésében, mely folyamatosan azt az érzetet kelti, hogy bármikor kiléphetne a szerepéből, holott más létezési forma nem adatott számára.
(Sándor L. István, Kritika, 1992. jan.)